Tarnai Andor 1990-ben a paródiát „az imitatio sajátos, szélsőséges” formájaként határozta meg (A parodia a XVI–XVIII. századi Magyarországon), amely megszakításokkal a kései reneszánsz kortól a 18. század végéig kimutatható irodalmunkban. Előadásomban először Tarnai e tanulmányából kiindulva Ungvárnémeti Tóth László Görög versei. Magyar tolmácsolattal (1818) című kötetében ógörög és magyar nyelven megjelent XI. epigrammáját elemzem. A Bene Ferenc orvosprofesszort dicsőítő vers Jacopo Sannazaro De mirabili urbe Venetiis című latin epigrammájának imitációja, amire maga a szerző is utal jegyzetében. Tarnai meghatározása és a modern szakirodalom alapján egyértelműen paródiának tekinthetjük az epigrammát, hiszen a szerkezet és a nyelvi formák terén szorosan követi Sannazaro művét, ráadásul mindezt kettős nyelvváltással, ógörögül és magyarul teszi. Előadásom második részében elhelyezem Tóth ezen epigrammáját imitációs költészetének változatos formái között, megkísérlem értelmezni a korszakban több fordításban és átiratban is ismert Sannazaro-költemény jelentőségét, végül pedig Tarnai Andor tanulmánya nyomán arra a kérdésre keresem a választ, hogyan bukkanhatnak fel a 18–19. század fordulóján olyan poétikai eljárások, mint a reneszánsz korban gyökerező paródia és ógörög nyelvű költészet.

Minden jog fenntartva.