Tarnai Andor, az „Extra Hungariam…” szállóige kontextuális és fogalomtörténeti elemzése nyomán, a 18. század utolsó harmadában Severini János munkásságában jelölte meg a Hungarus ideologéma sajátos használatának kiüresedését, azt a fordulópontot, ahonnan kezdve az ország idegen ajkú értelmisége új utakat keres a magyarsághoz való viszonyának definiálására. Az előadás abból a feltevésből indul ki, hogy a kismonográfia módszertanának alkalmazása a Tarnai által kutatott korszak előtt és után is ígér további eredményeket. Rövid visszapillantással a Hungarus ideologéma előzményeire (Hunyadi Mátyás vitájára a humanista földrajzi terminológiával), azt vizsgáljuk meg, hogy a 18. század utolsó és a 19. első harmadában a szállóige miként kerül át a másik, a magyar oldalra, és válik a Kazinczy Ferenc környezetében zajló modernizációs viták álláspontjainak indikátorává, illetve hogy miként reagálnak erre a néhai Hungarusok, főként a szlovák és szerb értelmiségi elit képviselői. Érdeklődésünk középpontjában Stefan Stratimirović karlócai metropolita (1757–1836) áll, akinek körében (Rohonyi György, Rumy Károly György) kialakul egy olyan identitásdiskurzus, amely távolságot tart a Bécsre tekintő szláv útkeresőktől, magyar részről pedig dühödt elutasításban (Vörösmarty) és közvetett elismerésben (Széchenyi) egyaránt részesül.

Minden jog fenntartva.