Sűrűn találkozunk azzal az állítással, hogy a középkori magyarországi kódexállomány több mint 99%-a elpusztult. A máig fennmaradt szövegekről gyakran olvassuk, hogy többszöri másolás nyomait viselik magukon. Úgy tanultuk, hogy a magyar nyelvű szövegek létrejöttének motorja a kolostori lelkigondozás volt, az anyanyelvű irodalmat a latinul nem tudó apácák szövegigénye hívta életre. A fennmaradt írott emlékek közös tulajdonságának véljük, hogy alig kapcsolódnak az utánuk következő időszak irodalmához. Ezek alapján az a benyomás alakulhat ki, hogy a középkori magyar irodalom hermetikusan elkülönülő egysége irodalomtörténetünknek, olyan korszak, amely egyrészt tematikai egysíkúsággal, másrészt élénk másolói gyakorlattal jellemezhető. Az utóbbi években egy sor olyan eredmény született, amelyek megingatják ezt a középkorképet. Nyilvánvalóvá vált, hogy az írásbeliség kiterjedtségének megállapítása a Mezey Lászlónál olvasható kódexpusztulási számításnál árnyaltabb modellt igényel. Éles vitahelyzet alakult ki a sokszoros másolatokat feltételező és a szerzőkhöz közeli szövegváltozatokat valószínűsítő kutatók között. Az apácairodalom mellett feltűnt egy új korpusz: az egyházi férfiak sok szempontból ismeretlen és meglepő írásbelisége. Kiderült, hogy két emblematikus emlék, a Halotti beszéd és az Érdy-kódex is a későbbi korok felől vizsgálva mutatja meg valódi irodalomtörténeti jelentőségét. Az előadás ezt az átalakulóban levő értelmezési keretet mutatta be.

Minden jog fenntartva.