„A tőke elhalt munka, amely vámpír módjára csak azáltal elevenedik meg, hogy eleven munkát szív magába, és annál inkább él, mennél többet szívott be” – írja Marx A tőke első könyvében. Olvasható-e A tőke gótikus rémregényként, ahogy ezt Marx életrajzírója, Francis Wheen javasolta? Előadásomban felvázolom Marx legfontosabb szépirodalmi inspirációit: Shakespeare, Goethe és Swift mellett kiemelendő Heinével való baráti és rokoni kapcsolata, aki szellemi partnere volt a hegeli rendszer bírálatában. Előadásom második részében a fenti, híres idézet irodalmi és gazdasági-filozófiai értelmezéseit járom körül, elhelyezve azt a XIX. századi irodalmi és képzőművészeti vámpírábrázolások és politikai karikatúrák kontextusában. Kiindulópontom szerint nagy jelentősége van annak, hogy Marx (és Engels) maga is egy (rém)irodalmi vízió segítségével vázolja fel elméletét, s e toposzhoz évtizedek távlatából, újra és újra visszatér. A vámpírmetaforában (melyet Franco Moretti és Gary Zabel is elemzett) marxi elmélet kulcsproblémái sűrűsödnek össze: az elidegenedés, tárgyiasulás, értéktöbblet, de a tőke szerves összetételének változása is levezethető belőle. A vámpírmetafora népszerűségének oka, hogy e rendkívül bonyolult kérdéseket vonzó és könnyen befogadható formában tömöríti – nem véletlen, hogy Mark Fisher a tőkét szintén vámpírként és „zombigyárosként” jellemzi. Lukács a Történelem és osztálytudatban a kapitalizmus alaptulajdonságaként jelölte meg az élő munka fölött uralkodó holt munkát. Ha A tőkét (rém)irodalmi műként olvassuk, az is állítható, hogy a szerző fenntartja a vámpír fogságából való kiút, a happy end lehetőségét. Előadásom utolsó részében arra kérdezek rá, hogy a vámpír- és zombi-történetek mennyiben kapitalizmus-víziók. Az olyan alkotások, mint a Drakula vagy A fehér zombi nagyon is értelmezhetők a politikai gazdaságtan szempontjai felől. Marxot segítségül hívva teszem föl a kérdést, hogy miként ragadható meg a zombik és vámpírok gazdasági pozíciója a wallersteini világrendszer-elemzés eszközeivel.