Bár a nyelvek relatív természete vitathatatlan, a származási viszonyaik bemutatására szokásosan használt családfaábra hátterében mégis egy abszolút nyelvfogalom áll. A modell ugyanis az egyes közösségi nyelveket egy kizárólagos ősként kezelt alapnyelvre vezeti vissza, így a nyelvek alakulástörténetét nem pusztán megtévesztően jeleníti meg, de a nyelvi változásról és változatosságról sem tud ténylegesen számot adni. A családfa ágrajza a sokféle előzmény közül mindössze egy forrásnyelvet emel ki, a rekonstrukciók révén a folyamatokat hipotetikus állapotok soraként tünteti fel, az eredeti változatosságot pedig szükségszerűen homogenizálja azáltal, hogy az egybevetett alakok fölé mechanikusan mindig egyetlen általános formát rendel. Az előadás arra vállalkozik, hogy a családfaelmélet helyébe egy a valós nyelvi folyamatokat tükröző modellt állítson. Ennek során a romantika kori nyelvhasonlítás máig alulértékelt, relatív szemléletű elveiből, valamint a 20. század ezidáig csak kevéssé méltatott, a nyelv dinamizmusára és heterogenitására alapozó rokonsági elképzeléseiből indul ki, majd ezeket továbbgondolva a nyelveknek egy olyan változó és inhomogén hálórendszerét körvonalazza, amelyben immár nem az a természetes, hogy a nyelvek egyetlen, abszolutizált ős leágazásai, hanem az, hogy bennük többféle előzmény eltérő erősségű szálai futnak egybe. (http://mnytud.arts.unideb.hu/tkny/ea1_3.html)

Creative Commons Nevezd meg!-Ne add el!-Ne változtasd! 3.0 Unported